Nem térfoglalás, hanem térvesztés!

Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta, hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben részletezni.

Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most, amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony kikandikál, kileng a lóláb.

Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki kellene niveázni a múmiát.

Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna – megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –, akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.

Csak a Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…

Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel. Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű. A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére: eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti. Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse, magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját pénzükön”! Még csak az kéne!) De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan, végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon, földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést végzett neki.

„A legmagasabb szintű tájékoztatás”

Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem, nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.

Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik, de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.

Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió, sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát, sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is egy, kettő!), meg tévéje is.

Csak azt, amit lehet, csak annyit, 

amennyit szabad

Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?

Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak, tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben, alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen, hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani, hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen, centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő, haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát fölemelje, nemhogy visszaharapjon.

Szabó Angéla

 

Nem térfoglalás, hanem térvesztés!

Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta, hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben részletezni.

Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most, amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony kikandikál, kileng a lóláb.

Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki kellene niveázni a múmiát.

Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna – megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –, akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.

Csak a Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…

Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel. Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű. A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére: eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti. Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse, magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját pénzükön”! Még csak az kéne!) De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan, végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon, földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést végzett neki.

„A legmagasabb szintű tájékoztatás”

Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem, nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.

Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik, de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.

Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió, sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát, sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is egy, kettő!), meg tévéje is.

Csak azt, amit lehet, csak annyit, 

amennyit szabad

Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?

Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak, tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben, alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen, hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani, hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen, centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő, haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát fölemelje, nemhogy visszaharapjon.

Szabó Angéla

 

Sorozatos betörések Csantavéren…Félek az estétől, nem merek aludni…

Sorozatos betörések Csantavéren

Pár évvel ezelőtt a nyilvánosság előtt – talán éppen az utolsó, még igazinak mondható falugyűlésen – elhangzott egy olyan kijelentés, hogy egyetlen hónap leforgása alatt 27 betörés/lopás történt a faluban. Valamennyi eset közös jellemzője: bottal üthették az elkövetők nyomát, nem jelentkeztek szemtanúk, az eltulajdonított értékek pedig soha sem kerültek vissza a tulajdonosukhoz.

Amikor már kezdett elviselhetetlenné válni helyzet, a falu akkori vezetősége a városi rendőrséghez fordult segítségért. Megbeszélést tartottak az illetékesekkel, akik akkor azzal takaróztak, hogy nekik fogalmuk sem volt mindarról, ami Csantavéren (az éj leple alatt) zajlott, a felvázolt bűncselekményekről csak a helyszínen értesültek, akkor hallottak róluk először, merthogy a helyi rendőrállomásról hozzájuk nem is jutottak el a felvett jegyzőkönyvek. Egyszerűen csak Komámasszony, hol az olló?-féle játékot játszottak-e a károsultakkal, vagy („becsületszavamra” mondom, hogy) valóban így történt, azt ma már három javasasszony sem tudná megfejteni.

„A VMSZ jogsegélyszolgálatának jogi képviselője a tervek szerint kivizsgálja, hogy miért nem javul a közbiztonság a településen. A jogász a rendőrséggel és az ügyészséggel is felveszi a kapcsolatot. Szeretnénk belelátni ezekbe a dolgokba, hogy valójában az állami hivatalok rendesen végzik-e a munkájukat. A jogász kolléga utána fog járni ezeknek a panaszoknak, megnézi, hogy a rendőrség elvégezte-e a munkát, kiment-e a helyszínre, elvégezte-e a helyszínelést, készült-e jegyzőkönyv, a jegyzőkönyvek alapján összeállított feljelentések elmentek-e az ügyészségre, az ügyészség utána eljárt-e az ügyekkel kapcsolatban” – ezt 2012 februárjában nyilatkozta a sajtónak a VMSZ szabadkai vezetője, Maglai Jenő.

Kovács Attila fiatal okleveles jogász pedig még meg is toldotta a politikus mondókáját: „A jogsegélyszolgálat elsősorban büntetőügyekkel fog foglalkozni, elsősorban a kis értékű lopásokra és a minősített lopásokra lesz kihegyezve.”

Hogy aztán a kis magyar hegyezőjükkel mit hegyeztek ki, mit sem, hogy a beharangozott buzgó hegyezésnek mi lett a vége – szimpla ráfaragás-e vagy sem –, arról a falubeliek legfeljebb csak annyit tudtak meg, amennyi a Hét Nap egyik következő évi (januári) számában megjelent:„– A május közepéig tartó megbízatásunk alatt feladatunk volt, hogy az ügyészséggel és a rendőrséggel is együttműködjünk. A rendőrségnek kérdéseket tettünk fel az esetekkel kapcsolatban, a nyomozás szakasza után érdeklődtünk. Legalább 30 levelet küldtünk el nekik, s mindig azt a választ kaptuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak az ügyeken, de ennél jobb visszajelzést nemigen kaptunk. Voltak olyan esetek, amikor a lopások meghaladták a 2000 eurónyi értéket is, de akkor sem történt semmilyen kedvező fordulat, sikeres leleplezés nem történt. Véleményem szerint a tolvajok most majd többször fognak lopni járni, csak ezúttal kevesebbet lopnak majd — véli Kovács Attila, a jogsegélyszolgálat jogásza.”

Az ifjú szabadkai jogász rossz vátesznek bizonyult, nem volt ördöge. A faluban ugyanolyan iramban loptak továbbra is, mint korábban. A Vajdasági Magyar Szövetség hatlövetű, ámde csak kéthónapos villámakciója cseppet sem szegte kedvét a tolvajoknak és egy légypiszoknyit sem javított az elkeserítő, gyalázatos észak-bácskai bűnözési statisztikán.

A magyaros rendcsinálás alighanem csak a haszontalan zabhegyezés meg az üres szalmacséplés szintjén maradt, mert bizony a csantavéri baj is megmaradt. Beletört a kisbicska.

Azóta már a homlokunkon sok víz lefolyt, Maglai Jenő és a VMSZ útjai különváltak, Kovács Attila nevét elfelejtette a sajtó, a faluban pedig ismét eluralkodott a vandalizmus. A mostanában zajló bűnesetek is a már jól bevált forgatókönyv szerint zajlanak, és bár az akkori 27-es havi rekordot egyelőre még nem sikerült megdönteni, hétről hétre szaporodik a betörések, a rablások száma és újabbnál újabb rémtörténeteket hallhatunk. Bezúzott ablaküvegek, bejárati ajtók kettévágott szúnyoghálói, kiskapuk kifeszített zárai, kiürített hűtőládák, elkábított, megmérgezett házőrzőkutyák jelzik a vandál garázdálkodók nyomait. Az éjszakai besurranó tolvajok, rablók az esetek döntő többségében pénzt, ékszert, értékesebb mobiltelefont zsákmányolnak.

Persze csak ott dívik a gátlástalan garázdálkodás, ahol azt a nemtörődömség, a meghunyászkodás, a rettegés és a tehetetlenség miatt megengedik, ahol elnézik, ahol megtűrik. A hallgatás most még erősebb a félelemnél. De nem lesz mindig így. Egyre hangosabb az elégedetlenség, emelkedik a feszültség.

A falu mostani vezetőségét nem érdekli a polgárok panaszkodása, nem nyugtalanítja a megromlott közbiztonság, úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem mernek falugyűlést tartani, nincs bátorságuk kiállni a magára hagyott, jogosan méltatlankodó lakosság elé – márpedig meghányni-vetni való téma adódna egy szekérderékkal.

Megvárják, hogy Martonost csináljanak, hogy Martonost csináljunk a saját falunkból?

Félek az estétől, nem merek elaludni…

Az egyedül élő nyugdíjas asszonyt álmában lepték meg a besurranó tolvajok. Bevallom, piti kis tolvajnak nevezni azt az ismeretlent, aki előre kitervelt módon az éjszaka közepén feltör egy lakást és onnan semmi mást, kizárólag csak a megtakarított, összekuporgatott pénzt és az értéktárgyakat emeli el, legfeljebb csak jóindulatú, balga, anyáskodó becézgetés. Mert kőkemény rablás, betörés volt az a javából, olyan, amilyen a félelmetes közbiztonságáról elhíresült – sorstárs – magyar falvainkban (Horgoson, Kishegyesen, Péterrévén) sem számít mindennapos esetnek.

A Március 8-a utcában élő Dér Piroska a következőket mesélte:

– Vasárnap este itt volt a lányom meg az unokám, úgy fél 11 vagy 11 óra lehetett, amikor elmentek. Utána körülbelül még egy órát kint töltöttem a konyhában, tettem-vettem, tehát közel járt az idő az éjfélhez, amikor bekerültem a hálószobába és lefeküdtem. De még akkor sem aludtam, hanem fél 2-ig néztem a tévét. Ahogy magamban összeraktam a történteket, 2 óra lehetett, mire elnyomott az álom. Nem hallottam, nem láttam, nem vettem észre semmit. Reggelig fel sem ébredtem. Csak amikor kiléptem a folyosóra, akkor tűnt föl, hogy a bejárati ajtón kettévágták a szúnyoghálót, és az alsó részét felhajtották. Olyan keretre készíttettem a hálót, hogy több darabból álljon, hogy az alsó részén egy felnőtt ember semmiképp se férhessen át. Miután az elkövető szétvágta a szúnyoghálót, betett az előszobába egy gyereket, az belopakodott az oldalsó kisszobába, ott kinyitotta az ablakot, fölhúzta a redőnyt, és akkor már könnyedén bejöhetett ő is, vagy a társai is, ha esetleg többen voltak. Ahogy megláttam a nyitott ajtót, meghűlt bennem a vér.

Gondolom, mindjárt azt nézte meg, hogy mi hiányzik.

– Persze. Első pillantásra úgy tűnt, hogy nem járt itt senki. Nem forgatták föl, nem dúlták föl a lakást, nem voltak nyitva a szekrényajtók, sőt a szekrényben sem volt semmi jele a kutatásnak, matatásnak. Aztán vettem észre, hogy eltűnt az a kis táskaféle, amiben a pénzem volt, a szekrény lenyitható részéből pedig az a kagylókkal díszített doboz, amit egy tengeri nyaralás emlékeként őriztem, és amiben az ékszereimet tartottam. Az összes megtakarított pénzemet elvitték. Az arany nyakláncaimat, a gyűrűket, a karcsatokat, a fülbevalót. Az egyik karláncot különösen kedveltem, Olaszországban vásároltam, még akkor, amikor a lányom kicsi volt.
A betörő láthatott a szobában laptopot is, mobiltelefont is, de az nem kellett neki, csak a pénz meg az arany.

Tett-e bejelentést a helyi rendőrállomáson?

– Igen, ketten jártak nálam, elmeséltem, hogy szerintem mi hogyan történhetett, elmondtam, hogy mit vittek el. Kérdezték, hogy milyen ékszerről van szó, de hajszálpontos leírást nem adhat az ember, ha elém tennék, felismerném, kiválasztanám, hogy melyik volt az enyém.

Mit mondtak, van-e remény arra, hogy megtalálják az elkövető(ke)t?

– Azzal távoztak, hogy tudják, hogy ki a tettes, és nyugodjak meg, az ellopott értéktárgyak gyorsan előkerülnek.

Azóta történt-e valami?

– Semmi. Nagyon megviselt az eset. Nem tudok lenyugodni. Már előre félek az estétől, nem merek elaludni, nem pihenem ki magam, reggel ugyanolyan fáradtan ébredek. Hetvenkét éves vagyok, több évtizeden át fodrászként dolgoztam, és még most is vállalok munkát, hogy el tudjam magam tartani, hogy ne szoruljak a családra. Amit eddig félretettem, összerakosgattam, az most valaki másé lett, egy ismeretlen idegené, aki egy éjszaka kirabolt. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Azt mondta az egyik rendőr, hogy örüljek annak, hogy nem ébredtem fel, amikor a házban jártak. Lehet, hogy igaza van, az ijedtségtől talán rögtön szörnyethaltam volna.

Sokan rettegnek ugyanígy éjszakánként. Este már nem mernek ajtót, ablakot nyitni. Őrködnek, figyelnek, nem alszanak.

– Hallom, hogy a piacon hol az egyik asszony pénztárcáját lopják el, hol a másikét. Vásár alkalmával is megjelennek a zsebmetszők. Itt a szomszédságban műanyag ajtókat, ablakokat készítenek. Egy napon azt mesélték a munkások, hogy reggelre a gépek, szerszámok java részét ellopták, utána még egyszer visszajöttek, és a maradékot is elvitték. Azóta úgy dolgoznak, hogy a munkaidő lejártával összepakolják, kocsiba rakják a szerszámokat – este hazaviszik, reggel meg újra hozzák, így tudják csak megoldani. Érthetetlen, hogy a tettesek miért nem kerülnek kézre. Nem igaz az, hogy a rendőrségen nem tudják, hogy a faluban kik a tolvajok, hogy kik garázdálkodnak. Az is különös, hogy a lakosság mindezt szó nélkül tűri. Maradtak még Csantavéren életerős férfiak és fiatalok is, akik tudnának valamit tenni. Miért nem torolják meg valahogy ezeket az elszenvedett sérelmeket, megaláztatásokat? A falu vezetőségének is cselekednie kellene. Jön ránk a hosszú, sötét tél. Mi lesz velünk akkor?

Szabó Angéla