Mit aratunk, ha szelet vetünk?

Fotó: idezetek.hu

Az elmúlt napokban egy óriási hírbomba csapódott be a langymeleg, posványos csantavéri állóvízbe: szélerőműpark épül a falu határában. Nem is akármilyen, a miénk lesz egész Európában a leghatalmasabb. Ejha, újfent felkerülünk a térképre, és a sok szép szélgenerátor hírünket viszi majd a nagyvilágba, mint egykoron a pezsgőgyáros Törley József, vagy a biatorbágyi vonatrobbantó, Matuska Szilveszter! Az óriási „szélfészek” szálláscsinálóinak tálalása szerint ennek az erőműnek sehol másutt jobb helye nem lenne Szerbiában, mint az észak-bácskai termőföldeken, ezért ehhez a 700 millió eurót kóstáló tekintélyes beruházáshoz éppen a mi évtizedeken át – alighanem szándékosan – elhanyagolt, kis magyar falucskánk környékét és a még megmaradt szabadkai tanyavilágot szemelték ki. No, most aztán nagyon bejön nekünk az élet, gondolhatnánk, ettől fog Csantavér virágba borulni!

Rossz emlékeket idéz…

Ámdeviszontellenben: a hűvös fejjel, józanul gondolkodónak rögtön az ötlik az eszébe, hogy miért is akar(ná)nak nekünk aranyéletet ezek a messziről jött, ismeretlen üzletemberek. Valahányszor szédületes terveket lobogtattak a paraszti munkába belerokkant, a földműves-sorsba belepusztult, jámbor csantavériek szeme előtt, valahogy mindig rosszul sült el a dolog, mi húztuk a rövidebbet. Elég csak felidézni azt, hogy a falunk közelébe, nem mellesleg éppen az igen jó minőségű termőföldekre telepítették a 80-as évek derekán a rossz emlékű, sokat szidott Nitrogénműveket is. Akkoriban persze buzgón fogadkozott – az azóta is a káderkörhintán ringlispílező Kern Imre termelési igazgató –, hogy nem füstölnek majd a gyáróriás kéményei, nem szennyezik a levegőt, se a termőtalajt, és sok falubelit juttatnak majd munkához, kenyérhez. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy csantavéri vállalatok bizony pénzzel is beszálltak – nyilván politikai nyomásra – ebbe a kényszerű munkahelyteremtésbe). A meséhez az is hozzátartozik, hogy a Nitrogénműveket eredetileg Apatinban kellett volna felépíteni hármas (jugoszláv–keletnémet–szovjet) testvéri összefogással még a 60-as években, mert arrafelé elegendő víz is, gáz is, áram is termett volna bőséggel a működéséhez, mégis Szabadkára „káderezték” az akkori elvtársak, és itt jött világra a halmozottan sérült óriáscsecsemő, a Zorka Műtrágyagyár kényszerű dajkasága mellett. Azóta eltelt bő 30 esztendő, és a sok millió dollárt elnyelt gyárból mostanra csak egy torokszorító, szánalmas roncstemető maradt.
Pár évvel ezelőtt a Regionális Hulladéktároló Kft-t költöztették a közelünkbe, Orom és Békova között épült fel az Európai Unió támogatásával, amelyben, ha rendesen beindul a „nagyüzemi termelés”, hét község összes szemetét kezelik majd. De pánikra semmi ok: környezetet, levegőt, talajt ez a cég sem szennyez, és kellemetlen szagot, bűzt sem áraszt… Nemsokára pedig egy csinos szélerőműfarmot kapunk a nyakunkba. Majdnem szó szerint a nyakunkba, ugyanis a felállításra kerülő tornyok mindössze egyetlen kilométer távolságra ágaskodnak majd a házaktól, a tanyáktól, a lakott területtől. Más országokban, például az Európai Unió tagállamaiban ez a védett övezet 15 kilométeres sávot jelent, Magyarországon 12 kilométert. Itt majd csak egyet. Nekünk annyi is elég lesz.

Szélgenerátor, ameddig a szemünk ellát!

A lényeg az, hogy szélerőműpark épül. Legalábbis ezt a hírt hozta a hegyes, hűvös decemberi szél. A gigantikus farm, a megálmodói szerint, Dušanovo, Csantavér, Višnjevac, Gabrić, Békova, Nagyfény és Új-Žednik határában terül el, és összesen 10.815 hektár termőföldet követel magának. (Természetesen ugyanabból a jó minőségűből, mint annak idején a zord Nitrogénművek.) Viszonyítani én ezt a látványos területfoglalást legfeljebb csak ahhoz tudom, amit a helyi földműves-szövetkezet virágkorában igen gyakran emlegettek: kevés földje van, nem egészen 700 hektár. Ez meg most egy gigantikus, 10 000 hektárnál is nagyobb, összefüggő parcella lesz. Elképzelni sem tudom, gyatra hozzá a képzeletem. De rá lehet majd csodálkozni, milyen szép lesz: csak turbina, csak torony, csak szélgenerátor, ameddig a szemünk ellát!
A kiszemelt földterületek birtokba vétele már javában zajlik. Hetekkel ezelőtt megkezdődött. Úgy, hogy a szabadkai képviselő-testület tagjainak nem is volt tudomása arról, hogy mi folyik, mi készül a község területén. A tanácsnokok véleményét nem kérték ki az ügyben, nem képezte vita tárgyát az, hogy egy ilyen beruházásra Szabadkának szüksége van-e egyáltalán. A városi honatyákat három nappal ezelőtt kész tények elé állították, csak el kellett fogadniuk azt, amiben mások már jó régen – az ő hátuk mögött – megállapodtak.
Hogy a cégtulajdonosoknak valamiért cudarul megéri ez az észak-bácskai beruházás, ez abból látszik, hogy nem fizetnek rossz bérleti díjat az útjukba eső parcellák tulajdonosainak.
A Pannon RTV helyszíni tudósítása szerint a megszólaltatott termelők, akik az ügyben érintettek, különösebben nem aggályoskodtak, nem emeltek kifogásokat a termőföldjükön várható építkezés ellen.

Nem veszik meg, csak bérlik a parcellákat

„A csantavéri Kecsenovics fivérek nem sokáig haboztak, hogy elfogadják-e a szélerőműparkot létrehozni kívánó cég jogászának ajánlatát, hogy az ő földjeiken is épüljenek szélerőművek.
Kecsenovics János: Ötszáz eurót adnak évente, 30 évig, és amíg a kiépítést tart, azokra az évekre adnának ezer eurót.
Kecsenovics Ferenc: Azért döntöttem így, mert ha nem én, akkor a szomszéd teszi oda a szélerőművet. Szerintem ezzel a környezetet nem szennyezzük. Inkább szélerőmű legyen itt, mint egy vegyi üzem.”
Az ügy kapcsán azt mondhatnák, hogy elég gyorsan kiderült, honnan fúj a szél, ki is áll a nem mindennapi beruházás hátterében. Az olasz Fintel Energia Group több céget is alapított Szerbiában, az egyik ilyen a Fintel Energija, amelynek társtulajdonosa (részvényese) a Miodrag Kostić-féle MK Holding. Az a mezőgazdaságban, bankszektorban, idegenforgalomban utazó, 7.000 embert foglalkoztató, 36 éve fennálló MK Holding, amely évente állítólag 110 millió eurót vet – adók, járulékok címén – az államkasszába. (De Ana Brnabić kormányfő neve is felbukkant.) Ezek a Fintelek eddig már több szélerőműfarmot építettek az országban, az elsőt 2015-ben a Kula melletti Lipáron, két 10-10 MW teljesítményű telepről van szó, a következőt pedig a Versechez közeli Zagajica (Fürjes) falunál egy évvel később, 50 millió euróból, és egy újabb is készül, amelyet az év végéig kellett befejezni. Egyes információk szerint Vajdaságba még hét erőműparkot terveztek, és úgy hírlik, hogy az újabb projektumok már 100 százalékban a Fintel Energija tulajdonát fogják képezni. Köztük a Csantavér határában épülő lesz majd a legnagyobb: 599 MW teljesítményű és 500.000 lakosra méretezik.

Szabó Angéla

 

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön IV.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 

csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 

milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön   III.

 

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön III.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága – Két szóért két év börtön   IV.