„Nem adhatunk információt – még az anyának sem!” Kezdődhet a tárgyalás a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold

Egy cseppet sincsenek irigylésre méltó helyzetben azok a szülők, akik 2014. május 31-én hajnalban veszítették el a 15 éves gyermeküket. A Tornyoson élő Romić-Fábrik házaspárnak a hamarosan kezdődő (vagy talán inkább: folytatódó?) perben a szórakoztatóipar üzletembereivel, a belügyi szervek alkalmazottaival és biztonsági őrként tevékenykedő személyekkel szemben kell helytállnia, bizonyítania a maga igazát. Amit a felsoroltak ellenében a tragikus körülmények között elhunyt Romić Arnold szülei fel tudnak vonultatni, az – nem egyéb, nem több mint – néhány fiatal cigányfiú és az ő vallomásuk.

Szerbiai (igazságtalan) igazságszolgáltatásunk működési alapelvének ismeretében a honi hierarchiában már mindenki tudja, hogy a kiváltságosok ranglétrájának melyik fokán helyezkedik el az állami alkalmazottnak számító egyenruhás, milyen magasságban trónol/posztol a cigány nemzetiségű, és melyik talaj közeli létrafokra szorult le a tudatlan vajdasági magyar kisember. A kis magyar no name nímand. Megtanultuk, hogy ha egy balkáni jogállamban élünk, akkor ez már csak így működik, és emlegetjük is időnként a bölcseletet, amely szerint a demokráciában, ha nem lenne jog, mindannyian egyformák lennénk.

Visszakanyarodva a Romić-ügyhöz: ha az elhunyt fiú esetében csupáncsak egy – cigány nemzetiségűek által – színtiszta napi rutinból elkövetett tolvajlásról, lopásról, rablásról lenne szó, akkor már jó előre örülhetnének a gyermeküket gyászoló szülők, mert nagy valószínűséggel nyert ügyük lenne. Jelen helyzetben viszont, amikor a cigánygyerekek majd nem a vádlottak padján ülnek, hanem a titokzatos haláleset koronatanúiként szerepelnek, homlokegyenest más lesz a várható végkimenetel.

Marica Romić

– Tizedik hónapja járunk a csantavéri temetőbe, a fiunk sírjához. A családunk nagyon elégedetlen az ügy kivizsgálása terén elért eredménnyel – mondjaMarica Romić, az elhunyt fiú édesanyja. – Az ügyvédek elhúzódó munkabeszüntetése miatt a mi aktánk is valamelyik fiók alján hevert, de reméljük, hogy most már hamarosan előveszik, és végre megkezdődhet az eset aprólékos kivizsgálása.

Újdonságnak számít az, hogy láttam néhány fényképet a fiam holttestéről, amelyeken (mivel színesek a felvételek) egyértelműen felismerhetőek a sérülés nyomai — vörös foltok a hátán. Ez a tény pedig teljesen ellentmond annak az orvos szakértői állításnak, amely szerint a holttest boncolásakor semmiféle külsérelmi nyom nem volt észlelhető Arnold testén. Persze ezen már nem lepődtünk meg, hiszen az Újvidéken elvégzett boncolás jegyzőkönyvéből egyszerűen „kifelejtette” a patológus azt, hogy valójában mi okozta a gyerek halálát. (Hogy nem fulladás, az nyilvánvaló, hiszen a gyomra üres volt – ezt állapította meg.) A képek meglétéről már egyébként is volt tudomásunk, mert az egyik szemtanú, aki azon a végzetes éjszakán ott volt a fiammal az oromhegyesi Atlantis diszkóban és végighallgatta a jajgatását, könyörgését – hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést –, beszélt nekünk ezekről a fotókról. Elmondta, hogy Arnold temetése napján bevitték a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol szóval is meg veréssel is próbálták meggyőzni arról, hogy vonja vissza az addig tett nyilatkozatait és többé ne beszéljen az esetről a sajtónak. Akkor az asztalra kirakták eléje az Arni holttestéről készült képeket, és ütötték a fiatalembert is, meg a képeket is. Borzalmas lehetett. (A fiú így nem is volt jelen a temetésen.)

A Romić-ügyben történt időközben még egy említésre méltó dolog. A fiú édesanyja felkereste a magyarkanizsai mentőállomást, ahol szeretett volna elbeszélgetni azzal a mentőorvossal és nővérrel, aki azon a májusi éjszakán éppen szolgálatban volt, és akiket a diszkó alkalmazottai hívtak ki a helyszínre. (Amikor már látták, hogy elég nagy baj van.) Az egészségügyi központban azonban azzal fogadták, hogy megértik ugyan a bánatát, de ha százszor is ő az édesanyja az elhunyt gyereknek, akkor sem adhatnak semmiféle tájékoztatást. Értse meg. Legfeljebb csak az ügyben eljáró ügyvéd hivatalból történő megkeresésére szolgáltathatnak ki információt.
Hogy is kell ezt értelmezni? Normális dolog az, hogy a szülő nem szerezhet tudomást arról, hogy mi történt a (még kiskorúnak számító) gyerekével? Nem tudhatja meg, hogy milyen állapotban találták a helyszínre érkező mentők, hogy milyen orvosi ellátásban részesült, hogy próbálták-e újraéleszteni, hogy hány óra körül állhatott be a halál? És ha történetesen úgy határoznak a gyereküket elvesztett szülők, hogy nem kezdeményeznek az ügyben vizsgálatot (tehát nem lesz jogi képviselőjük), akkor sosem derülhet ki számukra az igazság?

                                                                                                                                          Szabó Angéla 

 

„Nem adhatunk információt – még az anyának sem!” Kezdődhet a tárgyalás a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold

Egy cseppet sincsenek irigylésre méltó helyzetben azok a szülők, akik 2014. május 31-én hajnalban veszítették el a 15 éves gyermeküket. A Tornyoson élő Romić-Fábrik házaspárnak a hamarosan kezdődő (vagy talán inkább: folytatódó?) perben a szórakoztatóipar üzletembereivel, a belügyi szervek alkalmazottaival és biztonsági őrként tevékenykedő személyekkel szemben kell helytállnia, bizonyítania a maga igazát. Amit a felsoroltak ellenében a tragikus körülmények között elhunyt Romić Arnold szülei fel tudnak vonultatni, az – nem egyéb, nem több mint – néhány fiatal cigányfiú és az ő vallomásuk.

Szerbiai (igazságtalan) igazságszolgáltatásunk működési alapelvének ismeretében a honi hierarchiában már mindenki tudja, hogy a kiváltságosok ranglétrájának melyik fokán helyezkedik el az állami alkalmazottnak számító egyenruhás, milyen magasságban trónol/posztol a cigány nemzetiségű, és melyik talaj közeli létrafokra szorult le a tudatlan vajdasági magyar kisember. A kis magyar no name nímand. Megtanultuk, hogy ha egy balkáni jogállamban élünk, akkor ez már csak így működik, és emlegetjük is időnként a bölcseletet, amely szerint a demokráciában, ha nem lenne jog, mindannyian egyformák lennénk.

Visszakanyarodva a Romić-ügyhöz: ha az elhunyt fiú esetében csupáncsak egy – cigány nemzetiségűek által – színtiszta napi rutinból elkövetett tolvajlásról, lopásról, rablásról lenne szó, akkor már jó előre örülhetnének a gyermeküket gyászoló szülők, mert nagy valószínűséggel nyert ügyük lenne. Jelen helyzetben viszont, amikor a cigánygyerekek majd nem a vádlottak padján ülnek, hanem a titokzatos haláleset koronatanúiként szerepelnek, homlokegyenest más lesz a várható végkimenetel.

Marica Romić

– Tizedik hónapja járunk a csantavéri temetőbe, a fiunk sírjához. A családunk nagyon elégedetlen az ügy kivizsgálása terén elért eredménnyel – mondjaMarica Romić, az elhunyt fiú édesanyja. – Az ügyvédek elhúzódó munkabeszüntetése miatt a mi aktánk is valamelyik fiók alján hevert, de reméljük, hogy most már hamarosan előveszik, és végre megkezdődhet az eset aprólékos kivizsgálása.

Újdonságnak számít az, hogy láttam néhány fényképet a fiam holttestéről, amelyeken (mivel színesek a felvételek) egyértelműen felismerhetőek a sérülés nyomai — vörös foltok a hátán. Ez a tény pedig teljesen ellentmond annak az orvos szakértői állításnak, amely szerint a holttest boncolásakor semmiféle külsérelmi nyom nem volt észlelhető Arnold testén. Persze ezen már nem lepődtünk meg, hiszen az Újvidéken elvégzett boncolás jegyzőkönyvéből egyszerűen „kifelejtette” a patológus azt, hogy valójában mi okozta a gyerek halálát. (Hogy nem fulladás, az nyilvánvaló, hiszen a gyomra üres volt – ezt állapította meg.) A képek meglétéről már egyébként is volt tudomásunk, mert az egyik szemtanú, aki azon a végzetes éjszakán ott volt a fiammal az oromhegyesi Atlantis diszkóban és végighallgatta a jajgatását, könyörgését – hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést –, beszélt nekünk ezekről a fotókról. Elmondta, hogy Arnold temetése napján bevitték a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol szóval is meg veréssel is próbálták meggyőzni arról, hogy vonja vissza az addig tett nyilatkozatait és többé ne beszéljen az esetről a sajtónak. Akkor az asztalra kirakták eléje az Arni holttestéről készült képeket, és ütötték a fiatalembert is, meg a képeket is. Borzalmas lehetett. (A fiú így nem is volt jelen a temetésen.)

A Romić-ügyben történt időközben még egy említésre méltó dolog. A fiú édesanyja felkereste a magyarkanizsai mentőállomást, ahol szeretett volna elbeszélgetni azzal a mentőorvossal és nővérrel, aki azon a májusi éjszakán éppen szolgálatban volt, és akiket a diszkó alkalmazottai hívtak ki a helyszínre. (Amikor már látták, hogy elég nagy baj van.) Az egészségügyi központban azonban azzal fogadták, hogy megértik ugyan a bánatát, de ha százszor is ő az édesanyja az elhunyt gyereknek, akkor sem adhatnak semmiféle tájékoztatást. Értse meg. Legfeljebb csak az ügyben eljáró ügyvéd hivatalból történő megkeresésére szolgáltathatnak ki információt.
Hogy is kell ezt értelmezni? Normális dolog az, hogy a szülő nem szerezhet tudomást arról, hogy mi történt a (még kiskorúnak számító) gyerekével? Nem tudhatja meg, hogy milyen állapotban találták a helyszínre érkező mentők, hogy milyen orvosi ellátásban részesült, hogy próbálták-e újraéleszteni, hogy hány óra körül állhatott be a halál? És ha történetesen úgy határoznak a gyereküket elvesztett szülők, hogy nem kezdeményeznek az ügyben vizsgálatot (tehát nem lesz jogi képviselőjük), akkor sosem derülhet ki számukra az igazság?

                                                                                                                                          Szabó Angéla 

 

Nem történt bűncselekmény…

A képen: Romić Arnold

Némi rosszmájúsággal azt mondhatnánk, hogy nem várt karácsonyi „ajándékként” érkezett a szűkszavú értesítés a jelenleg Tornyoson élő Romić.-Fábrik házaspárhoz, amelyben tudatják velük, hogy a május utolsó napján (mindeddig tisztázatlan körülmények között) elhunyt fiuk esetében nem történt semmiféle bűncselekmény. Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Erről számol be az a Szabadkai Felsőfokú Ügyészségről érkezett levél, amelyet a napokban kaptak kézhez Romić Arnold szülei.

Emlékeztetésképpen: a 15 éves fiú május 30-án este a barátjával szórakozni indult az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű diszkóba, ahonnan azonban már csak holtan tért haza. Szülei már csak a holttestét láthatták az újvidéki Klinikai Központban. Halálának okáról és körülményeiről – az első naptól kezdve – egymásnak teljesen ellentmondó állítások hangzottak el. A szórakozóhely hajnali bezárása után történt tragédiát a klub üzemeltetői eleinte úgy magyarázták, hogy az ittas állapotban lévő fiú halálát hirtelen rosszullét okozta, az elfogyasztott italtól hányni kezdett és a saját hányadékától megfulladt. Néhány hónappal később, amikor az Újvidéken elvégzett boncolás eredménye kimutatta, hogy az elhunyt gyomrában sem italnak, sem ételnek maradékát nem találták, ez az állítás úgy módosult, hogy a fiú rendőrök és biztonsági őrök jelenlétében hirtelen az eszméletét vesztette és a földre esett. Ezzel szemben Arnold szülei mindvégig annak a lehetséges magyarázatnak adtak hitelt, amely a fiuk barátjától származik. Az ő állítása alapján Arnoldot oly mértékben bántalmazták fizikailag a szórakozóhely biztonsági őrei, hogy a fiú még ott a helyszínen belehalt a sérüléseibe. A magyarkanizsai kórház sürgésségi részlegéből kiérkező mentők már csak a halál tényét tudták megállapítani. A szombaton reggel elhunyt gyereket hétfőn már el is temették, anélkül, hogy a szülei, rokonai tudták volna, valójában mi okozta a halálát.
Romić Arnold édesanyja, Marica arról számolt be a karácsonyi ünnepnapok után, hogy jobbára a fiukra való emlékezéssel, sírással meg temetőjárással telt náluk a család meg a szeretet ünnepe. Az elveszített gyermek/testvér halála miatt érzett fájdalom és üresség rányomja bélyegét nem csupán valamennyiük ünnepére, hangulatára, hanem az életükre is.

Az ügy kivizsgálása a Szabadkai Felsőfokú Ügyészségen kezdődött, ennek eredményét most kapták kézhez a Romić szülők. Ebben miről tájékoztatták a családot?

– Röviden arról értesítettek bennünket, hogy az ügyészség rendelkezésére álló adatok, ismeretek alapján nem áll fenn annak a gyanúja, hogy a fiunk bűncselekmény áldozatává vált. Szó szerint: „nem megalapozott a gyanú”. Továbbá közlik velünk, hogy ha akarjuk, akkor betekinthetünk az ügy vizsgálati anyagába, és ezt megtehetjük bármelyik munkanapon a megadott munkaidőben. Ha viszont nem értünk egyet az eset ilyen lezárásával, ha elégedetlenek vagyunk ezzel a végeredménnyel, akkor bűnvádi feljelentést tehetünk az általunk gyanúsított elkövető(k) ellen.

– Hogy fogadta a család a hírt?

– Mindannyiunkat megdöbbentett. Hitetlenkedve olvastuk. Úgy érezzük, hogy már eddig is sok időt elvesztegettünk. Hét hónapja annak, hogy meghalt a gyerekünk, és szinte semmit nem tudunk arról, hogy pontosan mikor, milyen körülmények között és legfőképpen miért halt meg. Az idő múlásával csak az az érzés erősödik bennünket, hogy Arnold rejtélyes halálának oka többek számára nem lenne jó, ha kiderülne. Erre utalnak a „különös történések”, amelyek az ügy úgymond csendes elsimítására irányulnak. Ilyen például a két hónapos késéssel postázott boncolási jegyzőkönyv, amelyből „véletlenül” kimaradt a halál okának megállapítása, vagy az többszöri rendőri zaklatás, amely az ügyben szerepelő tanúk befolyásolására és megfélemlítésére irányult. De említhetem a legújabb furcsaságot is: az ügyészség most elvégezte az eset kivizsgálását anélkül, hogy egyetlen tanút is beidézett és meghallgatott volna azok közül, akiket mi megneveztünk. Márpedig jó előre bekérték tőlünk azoknak a névsorát és lakcímét, akik Arnold bántalmazása idején a közelben tartózkodtak és hallották, amint sír, könyörög, hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést. Ha ők elmond(hat)ták volna, hogy mit hallottak, láttak, akkor nyilván másmilyen eredmény születik.

– Ezek szerint nem tekintik az ügyet lezártnak?

– Semmiképp sem fogadhatjuk el ennek a vizsgálatnak az eredményét, hanem folytatjuk a küzdelmet, mindaddig, amíg ki nem derül az igazság.

Szabó Angéla